Kezdjük az alapoktól. Új cipő vásárlásakor ne sajnáljunk kiadni pénzt ápolószerre. A legfontosabb az elején az impregnálás. A köztudatban az impregnálás vízlepergetést jelent, azonban valójában sokkal többet tudnak az erre kifejlesztett szerek a nedvesség távoltartásán kívül. A bőr, textília felszínén pajzsot képezve megakadályozzák a szennyeződések beszivárgását az anyag mélyébe, így a felületről könnyű eltávolítani még a makacs foltokat is. A harmadik tulajdonság hosszútávon észlelhető. Gondoljunk bele egy száraz papírzsebkendő milyen szálkásan, nehezen szakad, míg ha víz éri szétfoszlik az ember kezében. Ugyanez érvényes a bőr esetében is, így a rendesen impregnált bőr szakítószilárdsága lényegesen megnő. A cipő ezáltal tartósabb, terhelhetőbb. Arról nem is beszélve, hogy az elázott nubuk cipő teljesen elveszíti jellegét. Beszárad, bekeményedik, az apró rostocskák összeragadnak. Az átázott cipőben a járás kényelmetlen, a lábbeli súlya megnő, fázik benne a láb. Ha rendesen impregnált a cipő, akkor a továbbiakban csak a tisztántartásra kell ügyelnünk.

Az ápolás menete nagyon fontos:
Száraztisztítás - (folteltávolítás) - ápolószer használata - polírozás, vagy borzolás.

Általában a száraztisztításról szoktunk megfeledkezni. Ha a szennyezett felületre hordjuk fel az ápolószert, azzal károsíthatjuk a szivacsfejjel ellátott termék kenőfelületét, valamint a szennyeződéseket is csak a bőrbe dörzsöljük. nemhiába, hangsúlyoztuk ki, hogy "száraz"tisztítás, ugyanis gyakori, hogy a sarat nedves ruhával törlik le, így beleesnek abba a hibába, amely az impregnálás fontosságánál már előkerült. Hagyjuk tehát a sarat megszáradni, majd egy sárkefével fedett bőr esetén, vagy egy gumikefével a velúr- nubuk bőr esetén könnyen eltávolíthatjuk a lerakódást. Új cipő vásárlásakor használhatunk színtelen terméket, de a későbbiekben, ha a cipő már kezdi elveszíteni eredeti színét, használjuk a megfelelő színű ápolószert. Feltétlenül meg kell említeni, hogy a festékeken kívül a szerek csak színélénkítő hatásúak, így ha nem találunk ugyanolyan árnyalatú krémet, vagy sprayt, mint a cipőnk, nyugodtan alkalmazhatunk sötétebb tónusút is, az csak elmélyíti az eredeti színt, nem festi be. Kivételt képez a fekete, amely koncentráltabban tartalmaz festékanyagot, ezért szürke cipőre ne használjuk.

A rendszeres ápolással elérhetjük, hogy a későbbiekben a szennyeződéseket eltávolíthatjuk egy kefével, az ápolást már csak ritkábban kell ismételni. Gondozzuk lábbelinket a megfelelő szerekkel. Üzletünkben szakavatott tanácsokkal látják el.

Adja meg cipőjének a maximumot! Ne tegye tönkre értékes lábbelijét rossz minőségű ápolószerek használatával!

Forrás: jocipész

Ma már - mint szinte minden ruhadarabnak - rendkívül sokféle változata létezik a cipőnek: orra, sarokra, anyagra stb. való tekintettel. És persze, egyáltalán nem is mindegy, hogy milyen lábbelit hordunk, hiszen a közérzetünket jelentősen befolyásolja egy rossz, illetve egy kényelmes cipő. És azt vajon tudod-e, hogy mióta viselik őseink ezt a páratlan értékű ruhadarabot?

Talán nem lepődsz meg nagyon, ha elárulom, hogy őseink eleinte nem cipőt, hanem csizmát viseltek. Méghozzá puha talpú és felkunkorodó orrú csizmát, amelynek szárát oldalt varrták össze. A honfoglalás idején a magyar, felkunkorodó orrú csizmának már sarka is volt. Hasznos találmány volt ez, de vajon minek köszönheti a létrejöttét? Az volt a szerepe, hogy a kengyel hátracsúszását megakadályozza. Hiszen lovas nép volt a magyar...

A felkapó orrú, régi magyar csizma bőrből, bagariából készült, az olcsóbbak viszont nemezből. Belső-Ázsia népviseletében még ma is megtalálható ez a forma. Ám a kunkorodó orrú csizma nem csak a magyaroknak jutott eszébe, ugyanis létezett kunkorodó orrú nyugati cipő is. Ennek őse az ókori Rómában keresendő. A Calceus repandust, vagyis a kunkori orrú sarut csak ünnepélyes alkalmakkor viselték. A 10. század táján azonban ismét felbukkant ez a forma, és Európa-szerte divatossá vált, és a hétköznapokban is elterjedt. A cipőorr pedig a divat törvényei szerint vadul nőni kezdett, és ez a növekedés kb. 500 éven át tartott. (Szinte hihetetlen, hogy volt idő, amikor a trend nem napról napra, hónapról hónapra változott!)


És 500 év hosszú idő, ezalatt meg is nőtt a lábbelik orra alaposan, mégpedig hatvan centiméterre! Ám persze, nem maradhatott ez így sokáig, mert a hatóság közbelépett, és ranghoz kötötte a cipőorr hosszát. A 14. század végén Szép Fülöp francia király törvényben mondta ki, hogy csak a főurak viselhetnek 60 centis cipőt; a kisnemest csak egy láb hosszúság illeti meg, a közember pedig csak féllábnyi kunkorodást viselhet. Ebből az időből származik az a mondás az úri életmódot folytató emberre, hogy nagy lábon él.

Ma már nevetségesen hangzik, de efféle viseletszabályozó előírások bőven maradtak ránk az elmúlt századokból. A lényegük az, hogy a főnemes viselheti a legnagyobb cipőt, a leghosszabb fátyolt, a legfinomabb kelmét, a legtöbb aranysújtást. A köznép pedig maradjon a kis méretek világában és az egyszerű anyagoknál!


Végezetül pedig olvass el egy rövidke, ámde annál mulatságosabb történetet, amelyben természetesen a cipő játssza a főszerepet: Az 1386. évi sempachi csatában a svájci paraszt csapatok ellen hosszú cipős osztrák lovagok harcoltak. S mikor le kellett szállniuk a lóról, levágták a cipőjük orrát, hogy könnyebben mozoghassanak a földön. Ez sem segített. A paraszt fölkelők győztek, és a csata után szekérszám gereblyézték össze a lovagok lenyírt cipőorrait...

Forrás: sulinet